Végső időkről álmodtam. Mindenütt üszkös romok,
az ég borús, kívül-belül szorongató a vidék,
a levegő. Ez a világ elmúlik,
de elmúlása maradandó.
A romok között egy házikó.
Kunyhó? Pajta? Viskó?
Egy kis ház. Körötte ugyanaz a ködös, nyirkos
undok rosszindulat, s mégis máshogy.
A kertje romos, de valahogy mégis
otthonos.
Egy kis ház. Benne aprócska néni, törékeny,
kortalan, töpörödött, csak a szeme csillog.
Csillog, ragyog: okosság, erő,
pajkosság, józanság, játékosság.
Világot a térdein ringató béke.
Vigasztalanul sírókat vigasztaló
anyai bölcsesség. Öl, melegség. Okosság.
Anyácskánk ő: a Bölcsesség hajléka az emberek között.
Az örök bölcsesség házat épített magának,
trónust, ékes tornyot, fészket.
Düledező viskó áll a romok között,
a fiú lakott itt, égi vendég e háznál,
vendég, gazda, szülinapos, kit gyilkosa
saját házában vont kínpadra,
otthonában és városában s a csöppnyi
néne a tűzhelynél sirdogál, hull a könnye.
Ne sírj! Ne sírj! Ne sirasd, most már ő igazgatja
a csillagokat s e tűz fiait, ő lobog e tűzben.
Emlékszel milyen boldogan tartottad kezedben, s milyen
boldogan raktál e tűzre midőn barátaival
körbevették itt asztalod?
Pohár bor. Falat kenyér. Testvérek, fiak,
apák, anyák – mind vendégek nálad,
mind gyermekeid! Ó, Mária!